Forog az Idő Kereke, jönnek-mennek a korok. Emlékeket hagynak maguk után, amelyek lassan legendává válnak. A legenda mítosszá fakul, és még a mítosz is rég feledésbe merül, mire a kor, amelyben született, újra visszatér. Az egyik korban - egyesek Harmadik kornak hívták -, a messzi jövőben, a távoli múltban szél kerekedett a Ködhegységben. Nem a szél volt az igazi kezdet. Az Idő Kereke forog: nincsenek kezdetek, sem végek. De bizonyos szempontból mégiscsak elkezdődött a széllel valami.

Az örökké felhőkkel övezett csúcsok között - ennek köszönhette a hegység a nevét - lassan megindult a légáramlat. Kelet felé fordult, végigrohant a Homokdombokon. Ez a dombság valaha egy hatalmas óceán partja volt, még a Világtörés előtt. Végigkígyózott a szellő a buckák között, mígnem kijutott a Folyóközre, a sűrű, vad Nyugati-erdőbe. Ott elsüvöltött két ember mellett, akik egy egyetlen ló vontatta kocsit kísértek a Kőfejtő út nevű kövekkel beszórt földúton. Noha már egy jó hónapja elkezdődött a tavasz, a szél csontig hatolóan fagyos volt, mintha szívesebben hozna havazást, mint enyhülést.

Rand al'Thor földszínű gyapjúköpenye vadul csapkodni kezdett. Hol a hátához tapadt, a lábaira csavarodott, hol mögötte lobogott. Bánta, hogy nem vastagabb a kabátja, vagy nem vett föl legalább még egy inget. Ráadásul, amikor maga köré tekerte a köpenyt, folyton beleakadt a csípőjén himbálózó tegezbe. Egy kézzel különben is hiába próbálta összetartani: újra és újra belekapott a szél. A másik keze viszont foglalt volt; az íját fogta vele, meg a húrra fektetett, kilövésre kész nyílvesszőt.

Amikor egy különösen erős széllökés megint kitépte a kezéből a köpenye szegélyét, átnézett az apjára a bozontos szőrű sárga kanca háta fölött. Kicsit ostobaságnak tűnt, hogy meg akar bizonyosodni, ott van-e még Tam, de hát ez egy ilyen nap volt. Néha fel-fel süvített a szél, de egyébként mély csend ült a tájon. A tengely halk nyikorgása szinte zajosnak tűnt a rezzenetlen hallgatásban. Egyetlen madár sem énekelt az erdőben, egyetlen mókus sem cirpogott az ágakon. No nem mintha ez meglepte volna. Nem, ez egy ilyen tavasz volt.

Csak azokon a fákon volt valami zöld, amelyek télen is megtartják a leveleiket. A tavalyi földiszeder barna gubancokban borította a talajból a fák alatt kikandikáló köveket. Némi gaz jelentette az egyedüli idei zöldet, főleg csalán, de a többi is mind tüskés vagy horgas fajta volt, esetleg büdösfű, ami orrfacsaró szagot hagy az óvatlanul belelépő csizmáján. Néhol fehér foltokban még mindig hó tarkította a földet, ahol egy-egy sűrűbb facsoport mély árnyékba borította a talajt. De még ha el is ért valahová a napfény, nem volt sem ereje, sem melege. A halovány nap keleten ült a fák csúcsa fölött, de kifejezetten sötét volt a fénye, mintha árnyékkal keveredett volna. Különös egy reggel volt, a legjobb idő a kellemetlen gondolatokra.

Oda sem figyelve megérintette a nyílvessző hegyét. Bármelyik pillanatban egyetlen sima mozdulattal az arcához tudta volna emelni az íjat, ahogy Tamtól tanulta. A tanyák is elég nehezen viselték az idei telet, amelynél keményebbre a legöregebbek sem emlékeztek, de a hegyekben még rosszabb lehetett, amennyire a Folyóközbe menekült farkasok számából következtetni lehet. Egyre-másra rohanták meg a falkák a juhok karámait. Vagy egyszerűen berágták magukat az istállóba, és megették a lovakat, a teheneket. Még medvék is vadásztak a juhokra, pedig azelőtt évekig nem láttak egyetlenegyet sem a környéken. Nem volt többé biztonságos a szabadban maradni éjszaka. Az emberekre éppúgy vadásztak, mint a birkákra. Még csak a napnak sem kellett feltétlenül lemennie hozzá.

Tam határozott léptekkel haladt Bela másik oldalán, lándzsáját használva sétabotnak. Ügyet sem vetett a köpenyét zászlóként lobogtató szélre. Időnként meg-megérintette a kanca oldalát. Így figyelmeztette az állatot, ne álljon meg. Hordómellkasával, széles arcával a valóság oszlopa volt ezen a reggelen, mint kődarab egy bizonytalan, zavaros álom közepén. Napcserzette arca ráncos volt ugyan, szürke hajában alig maradt néhány fekete tincs, igaz, de akkor is volt benne valami szilárdság, mintha egy szökőár sem tudná ledönteni a lábáról. Most is rezzenéstelen kifejezéssel masírozott az úton. Igen, igen, sugárzott belőle, vannak farkasok és medvék, ezzel mindenkinek számolnia kell, aki birkát tart, de jobb, ha Tam al'Thort inkább nem próbálják megakadályozni, ha Emondmezőre akar menni.

Rand bűntudatosan rezzent össze, és újra a saját oldalán kezdte figyelni az utat. Tam józan nyugalma eszébe juttatta a feladatát. Egy fejjel magasabb volt az apjánál - ő volt a legmagasabb az egész járásban -, és általában nem sok külső hasonlóság volt közöttük, kivéve talán a széles vállukat. Szürke szemét és hajának vöröses árnyalatát az anyjától örökölte, mint Tamtól megtudta. Az anyja nem volt idevalósi. Ő maga nem sokra emlékezett belőle, talán csak egy mosolygó arcra, de azért minden évben virágot vitt a sírjára Bel Tine-kor, tavasszal és a Nap napján, nyáron.

A dülöngélő szekéren két kis hordónyi almapálinka és nyolc nagyobb hordó almabor kotyogott, mind saját termés. A bor nem volt túl erős, épp csak a télen át érlelődött. Tam minden évben pontosan ezt a mennyiséget vitte be a faluba a Borforrás fogadónak a Bel Tine-i ünnepségek idejére. Kijelentette, több kell annál, mint farkasok és hideg szél, ami megakadályozhatná, hogy idén is bevigye. Ennek ellenére hetek óta nem jártak már a faluban. Mostanában már Tam sem utazott sokat. De szavát adta, hogy a pálinkát és a bort elviszi, és feltett szándéka volt meg is tartani, még ha egészen a fesztivál előtti napig várt is vele. Mindig nagyon vigyázott, hogy tartsa a szavát, ez nagy jelentőséggel bírt a számára. Rand a maga részéről örült, hogy kiszabadulhatott egy kicsit a tanyáról, legalább annyira, mint magának a Bel Tine-nak.

Ahogy az út maga felőli oldalát figyelte, egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy valaki nézi. Egy darabig megpróbálta lerázni magáról az érzést. Semmi sem mozdult a fák között, és az egyetlen zaj a szél süvöltése volt. De hiába, a különös érzés nemcsak hogy megmaradt, de még erősödött is. Felállt a karján a szőr; a bőre bizsergett, mintha belülről viszketne.

Idegesen tartotta el magától az íját, hogy meg tudja vakarni a karját. Ideje abbahagyni a képzelődést, mondta magában. Az ő oldalán nincs semmi az erdőben, és a másik oldalon sincs, mert ha lenne, Tam már rég szólt volna. Hátranézett a válla fölött... és döbbenten pislogni kezdett. Egy köpenybe burkolózott lovas követte őket az úton, nem több mint húsz hosszra tőlük. Ló és lovasa tetőtől talpig egyforma tompa fekete színű volt.

Pusztán megszokásból nem torpant meg, tartotta továbbra is a lépést a szekérrel, hátrafelé lépkedve.

A lovas köpenye a csizmája karimájáig ért. Csuklyája mélyen az arcába lógott, úgyhogy gyakorlatilag semmi nem látszott a testéből. Volt egy bizonytalan érzése, hogy valami nem stimmel a lovassal kapcsolatban, de minden figyelmét lekötötte a csuklya árnyékos nyílása. Épp csak a körvonalát látta egy arcnak alatta, azt is alig, mégis meg volt győződve róla, hogy egyenesen az illető szemébe néz. És egyszerűen képtelen volt elszakítani róla a pillantását. Ugrálni kezdett a gyomra. Noha csak árnyék látszott a kámzsa alatt, mégis olyan élesen érezte a felé áradó gyűlöletet, mintha vadul, jól láthatóan vicsorogna rá az illető. És ez a gyűlölet mintha minden élő teremtmény ellen irányult volna. De elsősorban őrá összpontosult. Igen, őrá mindenek fölött.

Ebben a pillanatban a sarka egy kőbe akadt, és megbotlott. Ettől végre elszakadt a pillantása a fekete lovasról. Elejtette az íját, és majdnem hanyatt is esett, de szerencsére az utolsó pillanatban sikerült elkapnia Bela hámját. A kanca ijedt horkantással állt meg. Hátranézett, mi kapaszkodott belé.

Tam a szemöldökét ráncolva nézett rá a ló háta fölött.

- Jól vagy, kölyök?

- Egy lovas - felelte levegőért kapkodva, tápászkodás közben. - Egy idegen. Követ minket.

- Hol? - Az idősebbik férfi megemelte széles fejű lándzsáját, ugrásra készen pásztázta a tekintetével az út mögöttük húzódó szakaszát.

- Ott, az út... - harapta el a mondatot Rand, mikor hátrafordult, hogy rámutasson. Nem volt ott senki. Hitetlenkedve nézett be az erdőbe, mindkét oldalon. A kopasz, lombtalan fák között nem volt hová rejtőzni, ám a lovasnak nyoma sem volt, sem a lovának. Visszafordult apja felé, aki kérdően nézett rá. - Az előbb még ott volt. Egy fekete köpenyes ember, fekete lovon.

- Eszembe sem jutna kétségbe vonni a szavad, kölyök, de akkor hová lett?

- Nem tudom. De ott volt. - Felkapta az íját és a nyílvesszőt, gyorsan ellenőrizte a nyíl tollazatát, majd megint a húrra fektette azt. Félig fel is húzta, mielőtt lassan visszaengedte alapállásba. Nem volt mire lőni. - Ott volt - ismételte.

Tam megrázta ősz üstökét.

- Ha te mondod, kölyök... Akkor gyere. Ha lova volt, nyomot is kellett hagynia, még ezen a talajon is. - A kocsi hátulja felé indult. A szél vadul lobogtatta a köpenyét. - Ha megtaláljuk a nyomokat, biztosan fogjuk tudni, hogy itt volt. Ha meg nem... Nos, olyan idők járnak, amikor könnyen hiszi azt az ember, hogy látott valamit.

Rand ebben a pillanatban jött rá, mi volt olyan furcsa a lovason, már azonkívül, hogy ott volt egyáltalán. A szél, amely őt és Tamot majd elfújta, azt a fekete köpenyt még csak meg sem libbentette. Hirtelen kiszáradt a szája. Biztos csak képzelte az egészet. Igaza van az apjának: ez a mai reggel olyan, hogy könnyen lát rémeket az ember. Csak éppen nem hitte el, hogy erről lenne szó. De hát hogyan közölje az apjával, hogy az idegen, aki, úgy tűnik, egyszerűen kámforrá vált, olyan köpenyt viselt, amit még csak meg sem érintett a szél?

Aggodalmas arccal fürkészte a környező erdőt. Most már valahogy egész másképp nézett ki, mint azelőtt. Legalábbis ő más szemmel nézett rá. Egészen apró gyermekkora óta, gyakorlatilag amióta csak járni tudott, szabadon mászkált az erdőben. Emondmező legkeletibb tanyáin túl, a Víz-erdő forrásaiban és tavacskáiban tanult meg úszni is. Még a Homokdombok közé is eljutott kószálásai során - amit egyébként sok folyóközi balszerencsés dolognak tartott -, sőt, egyszer egészen a Ködhegység lábáig ment a legjobb barátaival, Mat Cauthonnal és Perrin Aybarával. Márpedig ez nagyobb távolság, mint ameddig a legtöbb emondmezei valaha is eljutott, hiszen még a következő faluba, északra, Őrdombra vagy délre, Lovasdra átmenni is nagy eseménynek számított nekik. És az összes vándorlása során egyetlen helyet sem talált, amitől félt volna. Most viszont egyszer csak már maga a Nyugati-erdő sem volt az, ami eddig. Ha valaki ilyen hirtelen el tud tűnni, akkor talán épp olyan váratlanul elő is tud bukkanni újra, esetleg rögtön egy karnyújtásnyira tőlük.

- Nem, apa, fölösleges. - Tam meglepetten állt meg. Rand elvörösödött; a csuklyáját igazgatva rejtette el az arcát. - Igazad lehet. Nincs értelme olyasmit keresni, ami nincs ott, főleg, amikor minél hamarabb szeretnénk a faluban lenni. És ott végre ettől a széltől is megszabadulnánk.

- Hát igen, jól esne egy kis pipázás - mondta Tam lassan - meg egy korsó sör a melegben, az biztos. - Hirtelen szélesen elvigyorodott. - No és, gondolom, alig várod már, hogy láthasd Egwene-t.

Nagy nehezen sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. A rengeteg dolog közül, ami éppen az eszébe juthatott volna ebben a pillanatban, a polgármester lánya meglehetősen hátul volt a sorban. Nincs szüksége arra, hogy még ennél is jobban összezavarodjon. Az utóbbi egy évben minden alkalommal egyre idegesebb lett a társaságában. És, ami még rosszabb, úgy tűnt, a lány még csak tudatában sincs ennek. Na nem, most semmi kedve még Egwene-en is rágódni magában.

Éppen arra gondolt, reméli, hogy az apja nem vette észre az ijedelmét, amikor Tam megszólalt:

- Emlékezz a lángra, kölyök, és az ürességre.

Furcsa dolog volt ez, amit az apjától tanult. Koncentrálj magadban egy lángnyelvre, és ömleszd bele minden érzelmedet: félelmet, gyűlöletet, vágyat - míg végül kiürül az elméd. Olvadj egybe ezzel az ürességgel, legyél maga az űr, mondta Tam, és bármire képes leszel. Senki más nem mondott ilyeneket soha egész Emondmezőn. Márpedig az apja minden Bel Tine-kor megnyerte az íjászversenyt a maga lángjával és űrjével. Idén talán már neki is lesz esélye egy helyezésre, ha meg tudja őrizni az ürességet. Abból, hogy az apja egyáltalán megemlítette a dolgot éppen most, már biztosan tudta, észrevette az ijedtségét. Mindenesetre legalább nem hozta szóba.

Tam egy nyelvcsettintéssel elindította Belát. Folytatták az útjukat. Az idősebb férfi magabiztosan masírozott előre, mintha semmi különös nem történt volna, és nem is történhetne. Rand azt kívánta, bárcsak utánozni tudná. Próbálta kiüríteni az agyát, de mindig eléje villant a fekete köpenyes lovas képe.

Szerette volna elhinni, igaza van Tamnak, és a lovas csak a képzeletében létezik, de nagyon is jól emlékezett még arra a tömény gyűlöletre, ami feléje áradt belőle. Igenis, volt ott valaki. És az a valaki ártani akart neki. Rendszeresen hátra-hátrapillantgatott, egészen, amíg be nem értek Emondmező magas, csúcsos, zsúptetős házai közé.

A falu a Nyugati-erdő közelében terült el. Lassan, fokozatosan ritkult a sűrű; az utolsó fák gyakorlatilag a tömzsi, erős faházak között álltak. A talaj enyhén lejtett keleti irányban. A településen túl is akadt néhány facsoport, de főleg tanyák, sövénykerítéses szántóföldek és legelők tarkították a tájat, egészen a Víz-erdő forrásainak és tavacskáinak labirintusáig. Nyugat felé sem volt kevésbé termékeny a föld, mint a falu körül, általában dúsak voltak a legelők, mégis csak egy maroknyi tanya árválkodott a Nyugati-erdőben. A Homokdombok közelében pedig már az a kevés is elfogyott. Az erdő csupasz ágtengere fölött magasodó Ködhegységről nem is beszélve. Messze volt, de kitűnően látszott Emondmezőről is. Volt, aki azt mondta, túl köves arrafelé a talaj, mintha nem lett volna az az egész Folyóközben mindenütt. Mások szerint nem hoz szerencsét az a vidék. Egyesek azt dünnyögték, nincs értelme egy lépéssel sem közelebb menni a hegységhez, mint amennyire feltétlenül muszáj. Akármi legyen is az oka, csak a legbátrabbak költöztek a Nyugati-erdőbe.

Amint beértek az első házak közé, kisgyerekek és kutyák ujjongó tömege ugrálta körbe a kocsit. Bela türelmesen cammogott tovább, ügyet sem vetett az orra előtt fogócskázó, birkózó, karikázó ifjoncokra. Az utóbbi hónapokban ritkán lehetett játszani vagy kacagni látni a gyerekeket; még amikor meg is enyhült annyira az idő, hogy kimehessenek a szabadba, a farkasoktól való félelem akkor is benntartotta őket. De Bel Tine közeledte úgy látszik újra megtanította őket játszani és jól érezni magukat.

A fesztivál a felnőttekre is hatással volt. Mindenfelé kitárták a spalettákat; szinte minden ház ablakában ott állt a háziasszony kötényben; hosszú, copfos haja feltűzve, kendő alá rejtve, és a lepedőket rázta, vagy a matracokat teregette az ablakpárkányra. Akár időben kirügyeznek a fák, akár nem, egyetlen nőnek sem állt szándékában hagyni Bel Tine-t úgy elérkezni, hogy még nincs készen a tavaszi nagytakarítás. Minden udvaron szőnyegek lógtak kifeszített zsinórokon. Azok a gyerekek, akik nem voltak elég gyorsak, és nem tűntek el elég hamar otthonról, hogy az utcán játszadozzanak, most a szőnyegeken töltötték ki dühüket, vesszőből font porolókkal. Szinte minden ház tetején ott ült a gazda; fel-alá mászkálva ellenőrizte a zsúptetőt, tett-e benne komoly kárt a tél, ki kell-e hívni az öreg Cenn Buie-t, a tetőfedőt.

Tam többször is megállt, váltott egy pár szót a családfőkkel. Minthogy hetek óta nem tették ki a lábukat a tanyáról, mindenki tudni akarta, hogy s mint állnak a dolgok arrafelé mostanában. Kevés nyugati-erdei járt a faluban az utóbbi időben. Az apja beszélt a téli viharok okozta károkról - mind-egyik rosszabb volt, mint az előző - a halva született bárányokról; a kopár, barna mezőkről, ahol már régen nőnie kéne a gabonának, rég ki kellett volna zöldülnie a fűnek; varjak felhőiről, ahol a korábbi években ilyenkor már rég énekesmadarak repkedtek. Lehangoló témák, folytonos fejcsóválás, miközben körülöttük a Bel Tine-i készülődés folyik. És sehol sem volt jobb a helyzet, az egész falu nehéz időket élt.

A legtöbb gazda végül megvonta a vállát, és így szólt:

- Hát, azért majd csak túléljük valahogy, ha a Fény is úgy akarja. - Néhányan itt elvigyorodtak, és hozzátették: - És ha a Fény nem akarja úgy, hát mi akkor is túléljük.

A legtöbb folyóközi ilyen volt. Azok az emberek, akik annyiszor voltak már kénytelenek végignézni, ahogy a jégeső elveri a termésüket, vagy a farkasok elragadják a bárányaikat, és szinte a semmiből voltak kénytelenek újrakezdeni, mint ők, nem adták fel olyan könnyen. Aki mégis, az már rég elment a környékről.

Wit Congar kedvéért viszont nem állt volna meg Tam, ha a férfi ki nem lép eléjük az utcára, egyenesen Bela elé. A Congarok - és a Coplinok (a két család olyan szövevényesen összefonódott, annyi volt közöttük a házasság, hogy már senki nem tudta igazán, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik) Őrdombtól Lovasdig, sőt, talán egyenesen Tarenrévig állandóan panaszkodó, vitatkozó bajkeverőkként voltak közismertek.

- El kell juttatnom az árumat Bran al'Vere-hez, Wit - biccentett Tam a kocsin sorakozó hordók felé, de a vézna kis emberke nem tágított. Savanyú kifejezés ült az arcán. Mielőtt eléjük lépett, a tornáca lépcsőjén üldögélt, nem a tetőn, noha a zsúpra jól láthatóan alaposan ráfért volna már Buie mester ténykedése. Wit sosem volt képes erőt venni magán, hogy nekikezdjen egy feladatnak, vagy befejezze, amit mégis elkezdett. A legtöbb Coplin és Congar ilyen volt, már amelyik nem még rosszabb.

- Mihez kezdjünk Nynaeve-vel, al'Thor? - kérdezte Congar, választ követelve. - Nem tűrhetjük, hogy ilyen javasasszonya legyen Emondmezőnek.

Tam nagyot sóhajtott.

- Ebbe nincs beleszólásunk, Wit. A javasasszony a nők dolga.

- Hát, pedig jobb, ha teszünk valamit. Azt mondta, enyhe telünk lesz. És jó aratásunk. Most meg, ha megkérdezed tőle, mit mondanak neki a szelek, csak dühösen rád mered, aztán elviharzik.

- Ha úgy kérdezted meg, ahogy általában szoktad - mondta Tam türelmes hangon -, szerencséd, hogy nem húzott rád a bottal, amit magával hord. Na de most már, ha megengeded, a pálinka...

- Nynaeve al'Meara egyszerűen túl fiatal javasasszonynak. Ha a Nőkör nem tesz semmit, hát a Falutanácsnak kell lépnie.

- Ugyan mi közöd neked a javasasszonyhoz, Wit Congar? - harsant fel egy női hang. Wit összerezzent. A felesége rontott ki a házból. Daise Congar kétszer olyan széles volt, mint a férje. Kemény, szigorú arcú nő volt, egyetlen csepp háj nélkül. Csípőre rakott kézzel méregette a férfit. - Csak próbáld meg beleütni az orrod a Nőkör dolgába, és majd meglátjuk, hogy bírod a magad főztjét. Amit mellékesen nem az én konyhámban fogsz összekotyvasztani. Na és persze moshatod a ruhádat is, meg kereshetsz magadnak másik ágyat. De valahol máshol, az én házamban ugyan nem.

- Na de Daise - nyüszítette Wit - Én csak...

- Ha megbocsátasz, Daise - mondta Tam. - A Fény világítson mindkettőtökre! - Azzal elindította Belát, kikerülte vele a vézna fickót. Az asszony most még a férjére koncentrál, de bármelyik pillanatban rádöbbenhet, kivel beszélt a férfi.

Ezért nem fogadtak el egy meghívást sem útközben, hogy álljanak meg egy pár falat ételre, egy forró italra. Emondmező asszonyai úgy csaptak le Tamra, mint kopó a nyúlra. Egy sem volt, aki ne lett volna meggyőződve: ő tudja legjobban, ki lenne a tökéletes feleség egy özvegyembernek, akinek ilyen jó tanyája van, még ha a Nyugati-erdőben is.

Rand legalább olyan gyorsan szedte a lábát, mint az apja. Talán még gyorsabban is. Néha ugyanis őt is sarokba szorították, ha Tam nem volt a közelében. És semmi módon nem tudott elszabadulni, ha udvarias akart maradni. Ilyenkor gyorsan leültették a konyhába a tűzhely mellé, édes tésztával, mézes keksszel, húspástétommal traktálták, miközben a háziasszony úgy méregette, mint valami kereskedő a portékát, és tudomására hozta, hogy az ő főztje még semmi az özvegy húgáéhoz vagy a második legidősebb unokanővérééhez képest. És hát, jegyezték meg az asszonyok, Tam sem lesz fiatalabb. Szép dolog, hogy ennyire szereti a megboldogult feleségét - ez a leendő asszonyának is jó jel - de már épp eleget gyászolt. Igen, Tamnak egy jó asszonyra van szüksége. Tény, ami tény, mondták, hogy egy férfi nem lehet meg feleség nélkül, aki gondozza, és vigyáz rá, bajba ne keveredjen. De a legrosszabb az volt, hogy némelyikük ennél a pontnál megállt, és tettetett közömbösséggel, mintegy mellékesen megkérdezte, hogy ő mennyi idős is tulajdonképpen?

A legtöbb folyóközihez hasonlóan Randben is volt egy jó adag makacsság. Szokták is mondani az utazók, ez a folyóköziek legfőbb tulajdonsága. Órákat adhatnának az öszvéreknek, de még a kövek is tanulhatnának tőlük valamit. A gazdasszonyok általában igazán kedves, barátságos nők voltak, de Rand egyszerűen utálta, ha rá akartak erőltetni valamit, márpedig ilyenkor úgy érezte, mintha pálcával terelgetnék. Ezért aztán most szedte a lábát, és morgolódott magában, miért nem sietteti az apja jobban Belát.

Az utca hamarosan a Zöldbe torkollott, a falu közepén lévő nyílt területbe. Általában dús gyep borította, de most csak néhány zöld folt volt rajta a megbarnult tavalyi fűcsomók és a fekete, kopár földdarabok között. Egy kis csapat liba totyogott rajta, fekete gombszemekkel vizslatva a talajt, de semmi csipkednivalót nem találtak. Valaki kikötött egy tejelő tehenet is, hadd legelésszen a ritkás fűben.

A Zöld nyugati széle felé a Borforrás zubogott elő egy alacsony sziklából. Sosem apadt el a vize; olyan erővel zúdult a földre, hogy egy felnőtt embert is könnyedén letaszított volna a lábáról, és olyan édes volt, amivel egy tucatszor is kiérdemelte a nevét. A forrás táplálta a gyorsan szélesedő Borforrás-patakot. A sebes folyású patak kelet felé tűnt el a láthatáron. Fűzfák szegélyezték a partját, egészen Thane mester malmáig, de az után is. Végül több tucatnyi apró csermelyre oszlott a Víz-erdő mocsaras talaján. Két alacsony, korlát szegélyezte gyaloghíd ívelt át a tiszta vizű patakon a Zöld területén, meg egy harmadik, szélesebb, szekerek áthaladásához is elég erős. A Szekér híd volt a határ, ahol az Északi út, ami Tarenrév és Őrdomb felől érkezett a faluba, a Lovasdba vezető Öregútként folytatódott. Az utazók néha viccesnek találták, hogy egy útnak más neve van délen, mint északon, de hát mindig is így volt - legalábbis amennyire az emondmezeiek emlékeztek - és kész. A folyóközieknek ennyi magyarázat tökéletesen elegendő volt.

A hidak túloldalán már épültek a máglyák a Bel Tine-i tábortüzekhez; három gondosan felépített, ház nagyságú szálfarakás. Természetesen ezeknek csupasz földön kellett állniuk, nem magán a Zöldön, bármennyire ritkás volt is éppen a növényzet. A fesztivál legtöbb programja a tüzek körül zajlik majd; amelyik mégsem, az a Zöldön.

A Borforrás közelében egy csapat idősebb nő a Tavaszpóznát állította fel éppen halkan énekelve. A legallyazott, egyenes, karcsú fenyőfatörzs, noha mélyen a földbe ásták, három méter magasba nyúlt. Egy falkányi lány, mind túl fiatal ahhoz, hogy copfban viselhesse a haját, keresztbe vetett lábakkal ült a közelben, és irigykedve figyelte őket. Néha fel-felkapták a felnőtt nők dalait, és velük énekeltek egy darabig.

Tam Belára csattogott, mintha gyorsabb járásra akarná ösztökélni. A kanca persze rá se hederített. Rand gondosan kerülte a pillantásával a nőket, igyekezett nem észrevenni, mit csinálnak. Holnap reggel a férfiak mind úgy tesznek majd, mintha meglepődnének, hogy ott találják a póznát. Délben aztán a hajadon nők körbetáncolják, és hosszú, színes szalagokkal fonják be, miközben a nőtlen férfiak énekelnek. Senki nem tudta, honnan eredt a szokás, és mit akart pontosan jelképezni - ez is egy volt a számos dolog közül, ami egyszerűen mindig is így volt -, de mindenesetre kitűnő alkalom volt egy kis éneklésre, táncra, márpedig ilyesmire minden folyóközi bármikor kapható volt.

Bel Tine egész napja énekléssel, tánccal, evés-ivással telik majd, de jut idő versenyfutásra és egyáltalán, mindenféle versenyre, vetélkedőre is. Nem csak a legjobb íjász, de a legjobb parittyás is díjat kap, akárcsak a legjobb botvívó. Lesz találós kérdés és rejtvényoldó vetélkedő, kötélhúzás, súlyemelés, súlylökés; díjat kap a legjobb táncos, a legjobb énekes, a legjobb hegedűs; aki a leggyorsabban tud lenyírni egy juhot, sőt, a legjobb tekejátékos és dartjátékos is.

A Bel Tine elvileg a tavasz igazi megérkezésének az ünnepe, az első bárány megszületéséé, az első gabona szárba szökkenéséé. De, bár ebben az évben még most is jócskán kitartott a hideg idő, senkinek eszébe sem jutott, hogy ne tartsák meg. Mindenkire ráfért egy kis ének és tánc. Ráadásul, ha hinni lehet a szóbeszédnek, csodálatos tűzijáték lesz az idén a Zöldön, már ha az első házaló időben megérkezik. Mindenki ezt taglalta a faluban; utoljára tíz éve volt ilyen látványosság, és azt még ma is emlegetik.

A Borforrás fogadó a Zöld keleti szélén állt, majdnem rögtön a Szekér híd mellett. A földszintje folyami kőből épült, bár az alapokat öregebb kövek adták, amelyek egyesek szerint a hegyekből származtak. A fehérre meszelt emelet - ahol Brandelwyn al'Vere, a fogadós, egyben immár húsz éve az emondmezeiek polgármestere lakott feleségével és lányaival a szint hátsó felén - minden irányban szélesebb volt a földszintnél. Piros cseréptető - az egyetlen a faluban - csillogott fölötte az erőtlen napfényben. A tizenkét magas kémény közül háromból bodorodott füst az ég felé.

A fogadó déli felén, a patakkal ellentétes oldalon egy sokkal nagyobb épület alapjai látszottak. Valaha az is a szállóhoz tartozott - legalábbis azt mesélték. Mostanra viszont hatalmas tölgyfa nőtt a közepén. Harminc lépésnyi kerületű törzséből másfél méteres átmérőjű ágak ágaztak el. Bran nyaranta asztalokat, padokat állított eme hatalmas ágak alá, amelyek addigra már levelet is viseltek. A faóriás árnyékában az emberek egy pohár ital mellett élvezhették a kellemesen hűvös szellőt, miközben beszélgettek, vagy esetleg felállítottak egy táblát egy parti kőjátékhoz.

- Na, itt is vagyunk - nyúlt Tam Bela hámjához, de a kanca magától megállt a fogadó előtt, még mielőtt hozzáérhetett volna a szíjhoz. - Jobban tudja az utat, mint én magam - nevetett a férfi.

Amint megszűnt a keréknyikorgás, Bran al'Vere jelent meg az ajtóban. Mint mindig, most is úgy tűnt, túl könnyedén mozog terjedelmes testéhez képest. A legkövérebb falubeli is kétszer belefért volna a nadrágjába. Fülig érő mosoly szakította ketté kerek arcát, amit ritkás ősz haj koronázott. A csípős idő ellenére ingujjban volt; dereka körül makulátlan fehér kötény. Mellén mérleget formázó ezüst medál lógott.

A medál, valamint az életnagyságú mérleg és súlykészlet, amelyek a Baerlonból gyapjúért és dohányért érkező kerekedők érméinek mérésére szolgált, a polgármesteri hivatal szimbóluma volt. Csak olyankor viselte, ha a kereskedőkkel tárgyalt, no meg az ünnepségeken. Most éppenséggel már egy nappal korábban rajta volt, de hát végül is aznap éjszaka lesz Téleste, Bel Tine előestéje, amikor mindenki az egész éjszakát a rokonai, barátai végiglátogatásával tölti. Apró ajándékokat adnak egymásnak; minden házban megkínálják a látogatót pár falat étellel, egy-egy korty itallal. Ez után a tél után, gondolta Rand, érthető, hogy már a Téleste is elég ürügy neki, hogy ne várjon holnapig.

- Tam - kiáltotta a polgármester feléjük sietve. - A Fény ragyogjon rám, de jó, hogy végre látlak. És téged is, Rand. Hogy vagy, kisfiam?

- Jól, al'Vere mester - felelte Rand. - Na és kend, uram? - De Bran már nem figyelt rá, az apja felé fordult.

- Már szinte kezdtem azt hinni, idén nem hozod el a pálinkádat. Azelőtt sosem vártál vele ilyen sokáig.

- Nem szívesen hagyom ott a tanyát mostanság - válaszolta Tam. - Amit a farkasok művelnek... Na és az időjárás!

Bran felhorkant.

- Már kezdem azt kívánni, bárcsak valami másról is beszélnének néha az emberek, ne mindig csak az időjárásról. Mindenki arról panaszkodik, sőt, néhányan, akiknek pedig több eszük is lehetne, erről várják el, hogy rendbe hozzam. Húsz percig kellett magyaráznom al'Donelné asszonynak, hogy semmit nem tudok kezdeni a gólyákkal. El sem tudom képzelni, mit várt tőlem... - rázta meg a fejét.

- Rossz ómen - jelentette ki egy reszelős hang. - Itt van Bel Tine, és egy gólya sem fészkel még a tetőkön. - Cenn Buie vonult Tamhoz és Branhoz. Az egész ember olyan cserzett, sötét és bütykös volt, mint egy öreg gyökér. Megállt a két férfi mellett, és a sétabotjára támaszkodott. A botja olyan magas volt, mint ő maga, és épp olyan göcsörtös. Fekete gombszenével egyszerre próbált mindkettőjükkel farkasszemet nézni. - Még ennél is rosszabb idők jönnek. Ne felejtsétek el: én megmondtam.

- Mi az, talán jövendőmondó lett belőled? Újabban talán álmokat is magyarázol? - kérdezte Tam gúnyosan. - Vagy esetleg te is hallgatod, mit mond a szél, mint egy javasasszony? Hát, ilyesmiből aztán nincs hiány. Némelyik nem is származik messziről.

- Gúnyolódj csak, ha akarsz - morogta Cenn -, de ha nagyon hamarosan nem melegszik fel az idő annyira, hogy kicsírázzon a vetemény, akkor bizony nem egy magtár fog kiürülni még a következő aratás előtt. A következő télre talán nem is marad más élet a Folyóközben, mint a farkasok és a varjak. Már ha egyáltalán a következő télig kell várni. Lehet, hogy már ezen a télen sem.

- Na ez meg mit akar jelenteni? - csattant fel Bran.

Cenn savanyúan nézett rá.

- Nem sok jót mondhatok Nynaeve al'Mearáról. Hiszen ti is tudjátok. Először is, túl fiatal ahhoz... Na mindegy. A Nőkör, úgy tűnik, már akkor is tiltakozik, ha a Falutanács egyáltalán tárgyalni mer az ügyeikről, miközben ők meg nyugodtan beleszólnak a mi dolgainkba, amikor csak akarnak. Azaz gyakorlatilag mindig, legalábbis úgy tűnik...

- Cenn - vágott közbe Tam. - Mit is akartál ezzel mondani?

- Megmondom én! Kérdezd csak meg a javasasszonyt, mikor lesz vége a télnek, és egyszerűen faképnél hagy. Talán egyszerűen nem is akarja megmondani nekünk, mit súgnak neki a szelek. Talán éppen azt, hogy sosem lesz vége a télnek. Lehet, hogy mostantól mindig tél lesz, amíg végül tovább nem fordul a Kerék, és véget nem ér ez a kor. Na ezt akartam mondani.

- A juhok meg talán megtanulnak repülni - kontrázott Tam. Bran égnek emelte a kezét.

- A fény védjen meg a bolondoktól. A falutanács tagja vagy, Cenn, és ilyen Coplin szöveget terjesztesz a faluban. Hát ide figyelj! Van elég bajunk anélkül is...

Ebben a pillanatban valaki megrántotta Rand kabátujját, és egy halk, csak az ő fülének szánt hang vonta el a figyelmét az idősebb férfiak tanácskozásáról.

- Gyere, Rand, amíg még vitatkoznak. Mielőtt munkára fognának.

Lepillantott. Nem bírta megállni, hogy el ne vigyorodjon. Mat Cauthon guggolt a szekér mellett. Úgy helyezkedett, hogy Tam, Bran és Cenn ne láthassa. Vékony, inas testével úgy nézett ki, mint egy kettéhajtott gólya.

Mat barna szemei pajkosan csillogtak, mint mindig.

- Fogtunk Davval egy jó nagy, öreg borzot. Tiszta mérges, amiért kirángattuk a fészkéből. Holnap szabadon engedjük a Zöldön. Meglátod, hogy szaladgálnak majd a lányok.

Rand még szélesebben vigyorgott. Igaz, már nem tűnt olyan szórakoztatónak a dolog, mint egy-két évvel korábban tűnt volna, de Mat, úgy látszik, sosem fog felnőni. Gyorsan az apjára pillantott. Az öregek még mindig összedugott fejjel tanácskoztak. Éppen mindhárman egyszerre beszéltek.

- Megígértem, hogy behordom a hordókat - halkította le a hangját. - De később azért találkozhatunk.

Mat az égre meresztette a szemét.

- Hordókat cipelni! Itt egyen meg a fene, ha nem játszok szívesebben követ a legkisebb húgommal. Na jó, tudok jobbat is, mint a borz. Idegenek jöttek a Folyóközbe. Tegnap este...

Randnek egy pillanatra elállt a lélegzete.

- Egy lovas? - kérdezte izgatottan. - Fekete köpenyes férfi, fekete lovon? És a köpenyét nem mozgatja a szél?

Mat arcáról lehervadt a vigyor. Nagyot nyelt.

- Te is láttad? - suttogta. - Azt hittem, egyedül én. Ne nevess ki, de megrémített.

- Nem nevetek. Engem is megijesztett. Meg mernék esküdni, hogy gyűlölt, hogy meg akart ölni. - Megborzongott. Eddig a napig el nem tudta volna képzelni, hogy valaki egyszer majd meg akarja ölni, komolyan el akarja venni az életét. Ilyesmi egész egyszerűen sosem történt a Folyóközben. Verekedés igen, esetleg birkózás, de emberölés soha.

- Hát, én nem tudnám megmondani, gyűlölt-e vagy sem - mondta Mat -, de elég ijesztő volt, az biztos. Tulajdonképpen csak annyit csinált, hogy ült a lován, és engem nézett, kinn, a falu szélén. Soha életemben nem rémültem még meg ennyire. Na és lényeg az, hogy akkor egy pillanatra másfelé néztem (megjegyzem, nem volt könnyű), és mire visszafordultam, eltűnt. Vér és hamu! Ennek már három napja, és még mindig nem tudom kiverni a fejemből. Állandóan hátrapillantgatok. - Nevetni próbált, de csak valami rekedtes nyöszörgés lett belőle. - Furcsa hatással van az emberre a rémület. Különös dolgokat gondolsz tőle. Még az is az eszembe jutott (na persze csak egy pillanatra) hogy maga a Sötét Úr az. - Újra nevetni próbált, de ezúttal már egyáltalán nem hagyta el hang a torkát.

Rand mély levegőt vett. Kántálni kezdett, legalább annyira, hogy emlékeztesse magát, mint bármi más okból. - A Sötét Úr és a Kitaszítottak Shayol Ghul foglyai a Nagy Fertőn túl. Maga a Teremtő béklyózta meg őket a teremtés pillanatában. Az idők végezetéig nem szabadulhatnak. A Teremtő karja óvja a világot, mindannyiunkra ragyog a Fény. - Nagy levegőt vett, és természetes hangon folytatta: - Különben is, ha kiszabadult volna, mit keresne az Éjszaka Pásztora a Folyóközben? Miért figyelne két tanyasi fiút?

- Nem tudom. De abban biztos vagyok hogy a lovas.... gonosz volt. Ne nevess ki. Ha kell, meg is esküszöm rá. Lehet, hogy a Sárkány volt az.

- Hát te aztán tele vagy vidám gondolatokkal. Csupa jobbnál jobb ötlettel jössz elő - morogta Rand. - Rosszabb vagy, mint Cenn.

- Az anyám azt szokta mondani, ha nem javulok meg, elvisznek a Kitaszítottak. Ha láttam már egyáltalán olyan embert, aki Ishamaelre vagy Aginorra hasonlít, hát a fekete lovas volt az.

- Mindenkit a Kitaszítottakkal ijesztget az anyja - mondta Rand gúnyosan. - De a legtöbben kinövik. Akkor miért nem mindjárt az Árnyékember?

Mat mérgesen nézett rá.

- Nem voltam ilyen rémült már... Nem, soha nem voltam még ilyen rémült. Nem szégyellem bevallani.

- Én sem. Az apám azt gondolja, csak a fák közötti árnyékoktól ijedezem.

A barátja komoran bólintott, majd a kocsi kerekének dőlt.

- Az enyém is. Davnak is elmondtam, meg Elam Dowtrynak. Azóta is sasszemmel figyelnek, de nem láttak semmit. Elam már kezdi azt hinni, csak ugrattam. Dav szerint biztos Tarenrévből jött a fickó, birkát vagy csirkéket lopni. Ha! Pont úgy nézett ki, mint egy tyúktolvaj! - Sértett hallgatásba burkolózott.

- Valószínűleg tényleg képzelgés az egész - szólalt meg végül Rand. - Talán tényleg csak egy birkatolvaj. - Megpróbálta elképzelni a lovast, mint birkatolvajt, de olyan volt, mintha egy farkassal próbálta volna gondolatban a macskát helyettesíteni, amint lesben áll az egérlyuk előtt.

- Hát, énnekem cseppet sem tetszett, ahogy rám nézett. És nyilván neked sem, különben nem rémültél volna meg annyira, amikor megemlítettem. Muszáj beszélnünk róla valakinek.

- Már beszéltünk mindketten, és nem hittek nekünk. Szerinted tényleg meg tudnánk győzni al'Vere mestert anélkül, hogy saját szemével látná a fickót? Szerintem inkább hívatná Nynaeve-et, hogy nézze meg, nincs-e valami baj a fejünkkel.

- De hát most már ketten vagyunk. Csak nem hinnék, hogy mindketten ugyanazt képzeltük?

Rand megvakarta a fejét. Nem tudta, mit mondjon. Mat meglehetősen hírhedt volt a falu környékén. Kevesen nem estek még áldozatul a tréfáinak. Most már akárhányszor elszakadt egy szárítókötél, és a földre szóródtak a tiszta ruhák, vagy egy kilazult heveder miatt valamelyik gazda leesett a lováról, rögtön rá gondoltak először. Akkor is, ha még csak arra sem járt. A támogatása a semminél is rosszabb lenne.

- Az apád azt hinné, te beszéltél rá, hogy ezt mondjam, az enyém meg... - A beszélgető Tamra, Branra és Cennre pillantott a kocsi fölött. Az apja éppen őt nézte. Összekapcsolódott a tekintetük. A polgármester még mindig Cenn fejét mosta. Az öregember durcásan, szótlanul hallgatta.

- Jó reggelt, Matrim - mondta Tam vidáman. Megemelte az egyik pálinkáshordócskát, majd visszatette a szekér szélére. - Látom, jöttél segíteni Randnek lerakodni a hordókat. Rendes kölyök.

Amint megszólalt, Mat már talpra is ugrott, és hátrálni kezdett.

- Kendnek is jó reggelt, al'Thor mester. És kendteknek al'Vere mester, Buie mester. A fény ragyogjon kendtekre. Az apukám azért küldött...

- Biztos vagyok benne, hogy így van - vágott közbe Tam. - És, minthogy te olyan kölyök vagy, aki mindig rögtön elvégzi, amit rábíznak, kétségtelenül most is kész vagy már. Hát akkor rajta; minél hamarabb hordjátok a bort meg a pálinkát al'Vere mester pincéjébe, annál hamarább láthatjátok a mutatványost.

- Mutatványos?! - torpant meg Mat.

- Mikor ér ide? - kérdezte Rand ugyanabban a pillanatban. Egész életében két mutatványost látott eddig, és ezek közül az egyik érkezésénél olyan kicsi volt még, hogy Tam vállán ülve nézhette az előadást. És most végre újra jön egy, furulyástul, hárfástul, csodálatos történetestül, mégpedig pont Bel Tine-kor... Ezt a fesztivált még tíz év múlva is emlegetni fogják az emondmezeiek, a tűzijáték nélkül is.

- Ostobaság - morogta Cenn, de Bran szúrós, a polgármesteri tisztség teljes súlyát hordozó pillantását látva nyomban újból elhallgatott.

Tam a kocsi oldalának dőlt. Kényelmesen elhelyezkedett; a pálinkáshordócskára könyökölt.

- Bizony, egy mutatványos, és már meg is jött. Al'Vere mester azt mondta, most éppen a fogadóban van, a szobájában.

- Az éjszaka kellős közepén érkezett. Úgy ám. - A fogadós helytelenítően rázta a fejét. - Addig dörömbölt a főbejáraton, míg végül az egész családot kiugrasztotta az ágyból. Ha nem lenne ilyen közel a fesztivál, azt mondtam volna neki, vigye maga az istállóba a lovát, és aludjon ő maga is ott, mutatványos vagy sem. Képzeljétek el, csak úgy betoppanni a legnagyobb sötétségben.

Rand csodálkozó pillantással nézett rá. Senki nem utazott éjszaka a falun kívül, manapság legalábbis. Főleg nem egyedül. A tetőfedő megint dünnyögni kezdett, de ezúttal túl halkan, semhogy egy-két szónál többet ki tudjon venni: "őrült" és "természetellenes".

- De ugye nem fekete a köpenye? - kérdezte hirtelen Mat.

Bran hasa rázkódni kezdett a nevetéstől.

- Még hogy fekete! Pont olyan a köpenye, mint minden mutatványosé, akit eddig életemben láttam. Folt hátán folt és annyi szín, hogy a szivárvány ahhoz képest szürke.

Rand a legnagyobb meglepetésére hangosan felnevetett. A színtiszta megkönnyebbülés kacaja volt ez. A félelmetes fekete lovas, mint mutatványos... Vicces gondolat, de azért... Szégyenkezve kapta a szája elé a kezét.

- Látod, Tam - mondta Bran. - Tél eleje óta bizony nem sok nevetés volt a faluban. Most meg a mutatványos köpenyének az említésére is kitör a kacagás. Már ez önmagában is megéri a költséget, amennyibe az idehívása került, Baerlonból.

- Mondj, amit akarsz! - szólalt meg hirtelen Cenn. - Szerintem akkor is ostoba pazarlás. Nem is beszélve a tűzijáték-rakétákról, mert ahhoz mind annyira ragaszkodtatok, hogy hozassunk.

- Szóval tényleg lesz tűzijáték - mondta Mat, de a tetőfedő még nem ért a mondókája végére.

- Egy hónapja meg kellett volna érkezniük az év első házalójával, csakhogy egy házaló sem jött még, igaz? Ha holnapra sem érkezik meg, ugyan mihez kezdünk velük? Tartunk még egy fesztivált, csak hogy felhasználhassuk őket? Már ha persze egyáltalán megkapjuk valaha.

- Cenn - sóhajtott Tam -, annyi benned a bizalom, mint egy tarenréviben.

- De hát akkor hol késik? Erre válaszolj, al'Thor!

- Nekünk miért nem szóltak? - kérdezte Mat sértett hangon. - Az egész falu előre izgult volna. Legalább annyira várták volna, mint a mutatványost. Na jó, annyira azért nem, de majdnem. Már maga a hír is szórakoztató lett volna. Látják, hogy felpezsdítette az életet már a puszta pletyka is, hogy talán, esetleg lesz tűzijáték.

- Igen, vettem észre - felelte Bran, vádló oldalpillantást vetve a tetőfedőre. - És ha biztosan tudnám, honnan ered a pletyka... Ha például azt gondolnám, hogy valaki olyan helyen panaszkodott a költségek miatt, ahol olyanok is meghallhatták, akiknek nem lett volna szabad; annak ellenére, hogy titokban kellett volna tartani a dolgot...

Cenn megköszörülte a torkát.

- Túl öregek már az én csontjaim ehhez a fagyos szélhez. Ha megbocsáttok, megnézem, nem adna-e al'Vere asszony egy kis forralt bort, hogy átmelegítsen. Polgármester. Al'Thor - bólintott a megnevezettek felé, azzal indult is a fogadó felé. Amint becsukódott mögötte az ajtó, Bran felsóhajtott.

- Néha már én is azt hiszem, Nynaeve-nek igaza van... Mindegy, most nem fontos. Gondoljatok csak bele egy percre, fiatalemberek. Tényleg mindenkit fellelkesített a tűzijáték híre, annak ellenére, hogy csak pletykaszintű a dolog. De mit gondoltok, mit éreznek majd, ha a házaló mégsem érkezik meg, pedig annyira várták? Márpedig amilyen az időjárás, ki tudja, mikorra ér ide. A mutatványosnak ötvenszer annyira fognak örülni.

- És ötvenszer annyira csalódottak lettek volna, ha ő nem jön el - mondta lassan Rand. - Talán még Bel Tine sem tudta volna felvidítani őket egy akkora csalódás után.

- No, úgy tűnik, neked még van is valami a koponyádban, még ha ritkán is használod - jelentette ki Bran. - Egy napon ő ül majd a helyeden a falutanácsban, Tam, meglátod. Már most sem szerepelne sokkal rosszabbul, mint egy bizonyos valaki, akit akár néven is nevezhetnék.

- Ha csak beszélünk, attól nem kerül a pincébe a bor, sem a pálinka - mondta gyorsan Tam, azzal az első hordócska pálinkát a polgármester kezébe nyomta. - Én meg egy jó meleg tűzre vágyom, egy pipára és egy korsónyira abból a jó kis sörödből. - A második pálinkáshordót a maga vállára emelte. - Biztos vagyok benne, hogy Rand hálás lesz a segítségedért, Matrim. És ne felejtsétek el, minél hamarabb hordjátok a pincébe a hordókat...

Amikor Tam és Bran bementek a fogadóba, Rand a barátjára nézett.

- Nem muszáj segítened. Rád vár Dav meg a borz.

- Ugyan, miért ne - felelte Mat lemondó hangon. - Ahogy az apád mondta, minél hamarabb végzünk... - Karjába kapta az első hordó almabort, és a bejárat felé kocogott vele. - Talán Egwene is előkerül. Ha láthatlak, ahogy azzal a szíven döfött ökör pillantásoddal nézel rá, már az megéri. Százszor viccesebb, mint a borz.

Rand éppen az íját és a tegezt tette volna a kocsira, de erre megállt a keze. Végre sikerült egy ideig megfeledkeznie Egwene-ről. Ez már önmagában is szokatlan volt. De tényleg, valószínűleg valahol a fogadó környékén lehet. Nem sok esélye van, hogy elkerülje vele a találkozást. Igaz, hetek óta nem látta.

- Na, mi van? - kiáltott vissza neki Mat a fogadó ajtaja elől. - Arról nem volt szó, hogy egyedül csinálom! Egyelőre még azért nem vagy a falutanács tagja.

Rand összerezzent. Gyorsan felkapott egy hordót, és a barátja után indult. Talán nem lesz otthon, gondolta. Furcsa módon ez a lehetőség sem tűnt kellemesebbnek.