Új tavasz
Fycsur 2007.06.12. 19:58
Hideg szél csapott át az éjszakán, végigsöpört a hófödte
vidéken, ahol már három napja ember ontotta embertársa vérét. A levegő ropogós
volt, bár nem olyan jeges, mint Lan az év ezen szakában várta volna. Persze így
is elég hideg volt ahhoz, hogy acél mellvértjéből a kabátján is átszivárogjon a
fagy, és hogy a lélegzete fehéren gőzölögjön az arca előtt, ha a szél nem kapta
fel a könnyű párát. Az ég sötétje épp csak fakulni kezdett, és a több ezer
csillag fénylően szikrázó gyémántpora lassan halványodott. A hold kövér karéja
már az ég alján csüngött, tompa fényében alig lehetett kivenni a tűz nélküli
tábort őrző emberek alakját a tölgy- és magyalligetben. A tüzek viszont
elárulták volna őket az aieleknek. Lan már meglehetősen hosszú ideje harcolt az
aielekkel a háború kezdete előtt is, a shienari végeken - tartozott annyival a
barátainak, hogy ott legyen. Tudta, hogy az aielek nappal is épp elég
veszélyesek. Éjszaka szembeszállni velük viszont semmivel sem lett volna jobb,
mint ha egy feldobott pénzérmére bízta volna az életét - vagy legalábbis nem
különbözött volna tőle lényegesen. Persze néha tűz nélkül is megtalálták őket.
Szorosan magára csavarta köpenyét, és folytatta útját a térdig
érő hóban. Az őrszemeket ellenőrizte. Páncélkesztyűs kezét a hüvelyében nyugvó
kardra tette; ősi kard volt, az Egyetlen Hatalommal kovácsolták még a Világtörés
előtt, az Árnyék Háborújában, mikor egy ideig a Sötét Úr a világra szabadult.
Már csak fakó legendák szóltak arról a Korról, kivéve persze, amit az aes
sedai-ok tudtak - a penge azonban szilárdan bizonyította, hogy volt ilyen idő.
Acélját nem lehetett eltörni, és nem kellett élesíteni sem. A markolatot már
számtalanszor kicserélték az évszázadok alatt, de a penge még csak meg sem
sötétedett. Egykor a malkieri királyok kardja volt.
Elért a következő őrszemhez. A hosszú, sötét köpenybe
burkolódzó, zömök, alacsony férfi egy vaskos ágú tölgynek dőlt, a feje a
mellkasára csuklott. Lan megérintette a vállát. Az őrszem nagyot ugrott, és kis
híján elejtette a szaruból faragott, inakkal felhúrozott íjat, amelyet egészen
addig szorongatott. Csuklyája hátracsúszott, és egy pillanatra kivillant kúp
alakú fémsisakja, mielőtt sietősen visszarántotta volna a fejére a köpenyt. A
hold halovány fényében Lan nem tudta kivenni a férfi arcvonásait a függőleges
sisakrostély mögött, de régóta ismerte. Lan saját sisakja nyitott volt, a halott
Malkier hagyományai szerint, és a homloka felett acél félholdat támasztott meg.
- Nem aludtam, uram! - mondta sietve a fickó -, csak
megpihentem egy pillanatra!
Rézbőrű domani volt, de most ő is mintha zavarban lett volna -
nem véletlenül. Nem ez volt az első csatája, de még csak az első háborúja sem!
- Az aielek egy kis torokátvágással ébresztettek volna, Basram,
vagy úgy, hogy szíven döfnek egy lándzsával! - mondta Lan halkan. Az emberek
jobban odafigyeltek, ha halkan beszélt hozzájuk, mintha torkaszakadtából
ordított volna, amennyiben a halksághoz magabiztosság és keménység társult. -
Talán jobb lenne, ha nem csábítana a fa közelsége!
Azt már nem tette hozzá, hogy még ha nem is ölik meg az aielek,
a fagymarást kockáztatja, ha sokáig egy helyben marad. Ezt Basram is tudta. Arad
Domanban majdnem olyan kemények voltak a telek, mint a Határvidéken.
A domani elmormolt valami bocsánatkérés-féleséget,
tisztelettudóan megérintette a sisakját, és háromlépésnyit távolodott a fától.
Most szálegyenesen kihúzta magát, és elszántan meredt a sötétbe. A lábait is
váltogatta, nehogy megfeketedjenek az ujjai. Rebesgették ugyan, hogy a folyóhoz
közelebb az aes sedai-ok szívesen Gyógyítják a katonákat, és munkájuk nyomán úgy
tűnnek el a kórok és a sebek, mintha sosem lettek volna, de az ő segítségük
nélkül csak amputációval állíthatták meg a rothadást, és menthették meg a beteg
lábfejét vagy akár egész lábát. Különben is, az ember nem nagyon keveredett az
aes sedai-okkal, ha valamiféleképp elkerülhette. Évekkel később is arra
ébredhetett a meggondolatlan, hogy valamelyik aes sedai pórázra fogta, hátha
szüksége lesz rá. Az aes sedai-ok mindig előre gondolkoztak, és általában nem
törődtek vele, kit használnak fel a terveikben, és hogyan. Lan már csak ezért is
elkerülte őket.
De vajon meddig tarthat Basram újonnan nyert ébersége? Lan
szívesen próbára tette volna, de semmi értelmét nem látta, hogy még keményebben
bánjon vele. Minden embere kimerült volt. Alighanem a Nagy Szövetség minden
embere hasonlóan fáradt volt már. Nevezték Magasztos Szövetségnek vagy Magasztos
Ligának - meg ki tudja még minek, legalább fél tucat hasonlóan pompázatos neve
volt, és jó pár kevéssé hízelgő is -, de mindez nem segített a kimerültségen. A
csata kemény munka volt, akár hó nélkül, akár hóban. Az izmaik a puszta
feszültségtől begörcsöltek már akkor is, ha volt idejük megpihenni egy kicsit,
és az elmúlt pár napban nem nagyon volt alkalmuk hosszabban megállni.
A táborban több mint háromszáz ember volt, a negyedük mindig
őrködött - az aielek ellen Lan annyi fürkésző szempárt akart munkába állítani,
ahányat csak tudott -, de alig tett meg kétszáz lépést, még három alvó őrszembe
botlott. Az egyikük bármiféle támaszték nélkül, talpon állva aludt. Jaim
felemelte a fejét, a szeme tágra nyílt - pár katona megtanulta már ezt a
trükköt, különösen az olyan öreg rókák, mint Jaim. Lan félbeszakította az őszülő
hajú fickó tiltakozását, hogy ugyan, hogyan tudott volna állva aludni, és
megígérte, hogy ha még egyszer szunyókáláson kapja őrség közben, hát elmondja a
barátainak.
Jaim szája egy pillanatra tátva maradt, aztán a férfi nagyot
nyelt.
- Nem fordulhat elő még egyszer, uram! A Fény égesse ki a
lelkemet, ha mégis így lenne! - Igen őszintének hangzott. Páran alighanem attól
tartottak volna, hogy a barátaik eszméletlenre verik, amiért őket is veszélybe
sodorta azzal, hogy elaludt; Jaim társaságát ismerve valószínűbbnek tűnt, hogy
az öreg a rajtakapás megaláztatásától tartott ennyire.
Lan továbbment, és ő is meglepődött azon, hogy magában nevet.
Ritkán evett meg vele, és ezen igazán nem kellett volna ilyen jól mulatnia - de
a nevetés mégiscsak jobb volt, mintha olyasmin aggódna, amit úgysem tud
megváltoztatni. Például, hogy kimerült emberek elalszanak őrködés közben. Amit
nem lehet megváltoztatni, azt el kell tűrni.
Hirtelen megállt, és felemelte a hangját.
- Bukama, miért rejtőzködsz? Azóta követsz, hogy felébredtem!
A háta mögül döbbent nyögés hangzott. Bukama alighanem azt
hitte, hogy nem csap zajt, és az igazság szerint valóban kevesen hallották volna
meg csizmája halk csikorgását a havon; de tudnia kellett volna, hogy Lan ezek
közé tartozik. Elvégre ő maga is Lan tanítómesterei közé tartozott, és az egyik
első lecke épp az volt, hogy az embernek mindig oda kell figyelnie a
környezetére, még álmában is. Nehéz lecke ez egy fiatal kölyöknek, de csak a
halottak engedhették meg maguknak a feledékenységet. És a feledékenyek hamar
meghaltak a Határvidéken túl, a Fertőben.
- A hátadat védtem - jelentette be Bukama mogorván, és hosszú
léptekkel Lan mellé gázolt a hóban. - Ezek a fekete kendős aiel árnybarátok a
hátadba kerülhettek volna, hogy elvágják a torkodat, amilyen elővigyázatlan
vagy! Mindent elfelejtettél, amit tanítottam?
Bukama erős volt, széles és magas, majdnem olyan hosszú, mint
Lan maga - jóval magasabb a legtöbb embernél -, és szintén malkieri sisakot
viselt, bármiféle dísz nélkül, holott neki is joga lett volna hozzá. Bukamát
jobban érdekelték a kötelességei, mint a jogai, bár Lan néha örült volna, ha a
társa nem veti el teljesen a jogait.
Mikor Malkier nemzete meghalt, húsz férfit bíztak meg azzal,
hogy biztonságba vigye a csecsemő Lan Mandragorant. Közülük is csak öten élték
túl az utat, és a bölcsőtől fogva ők őrizték és tanították Lant. Már csak Bukama
volt életben. A hagyományoknak megfelelően vállig érő haja mostanra teljesen
megőszült, de a háta még egyenes volt, a karja erős, kék szeme éles és tiszta.
Bukamát átitatta a hagyomány. Haját vékony, fonott bőrpánt fogta hátra. Az évek
során örök, mély vágatot vájt a homlokába. Mostanában már csak kevesen hordták a
hadorit. Lan közéjük tartozott. Ezzel a homlokán fog meghalni, és ezzel a
homlokán, amúgy anyaszült meztelenül megy majd a földbe is. Már ha lesz valaki
mellette, aki eltemeti. Északra nézett, messzi otthona felé. A legtöbben
meglehetősen furcsállották volna, hogy mit is hív otthonának, de érezte, hogy
valami hazahúzza, mióta csak délre jött.
- Épp elégre emlékszem ahhoz, hogy meghalljalak - válaszolta.
Nem volt elég fény ahhoz, hogy kivegye Bukama viharvert vonásait, de tudta, hogy
a másik férfi mogorván néz maga elé. Nem emlékezett rá, hogy barátja és tanítója
valaha is másképp nézett volna; még akkor is mogorva volt, ha valakit épp
dicsért. Bukama húsba zárt acél volt. Acél az akarata, a kötelesség a lelke. -
Még mindig azt hiszed, hogy az aielek a Sötét Úr szolgálatában állnak?
A másik férfi a gonoszt elűző jelet vetett, mintha csak Lan a
Sötét Úr valódi nevét mondta volna. Shai'tan. Mind a ketten látták már, miféle
balszerencse követte, ha valaki hangosan is kimondta ezt a nevet, de Bukama azok
közé tartozott, akik szerint a puszta gondolat is az emberre irányította a Sötét
Úr figyelmét. A Sötét Úr és a Kitaszítottak megkötözve hevernek Shayol Ghulban,
ismételte el Lan magában a katekizmust, a Teremtő zárta őket oda a teremtés
pillanatában. Nyugodjunk mindannyian a Fény alatt, a Teremtő kezében! Ő nem
hitte volna, hogy az is elég, ha pusztán a nevére gondol, de az Árnyék ügyében
mindig jobb volt félni, mint megijedni.
- Ha nem azok, akkor miért vagyunk itt? - kérdezte Bukama
savanyúan. És meglepően. Szeretett morogni, de a legtöbbször csak jelentéktelen
dolgok vagy a jövő miatt tette. Sosem méltatlankodott a jelenen.
- Szavamat adtam, hogy maradok, amíg véget nem ér - válaszolta
Lan lágyan. Bukama megvakarta az orrát. Felmordult; ezúttal talán kicsit
elszégyellte magát. Nehéz lett volna eldönteni. Az is az ő leckéje volt, hogy az
ember adott szava legalább annyit kell, hogy érjen, mint a Fény színe előtt tett
eskü, vagy nem ért semmit sem.
Az aielek valóban árnybarát hordáknak tűntek, mikor egyszer
csak átözönlöttek a Világ Gerincének nevezett hatalmas hegységláncon. Felégették
Cairhien hatalmas városát, s ott pusztították népét, ahol érték, majd az azóta
eltelt két évben végigharcolták Teart és Andort is, mielőtt erre a csatatérre
értek volna, Tar Valon hatalmas szigetvárosa elé. Mióta csak a mai országok
kialakultak Sasszárny Artúr birodalmának maradványaiból, az aielek sosem hagyták
ott sivatagi otthonukat, a Pusztát. Azelőtt lehet, hogy megpróbálták már
elfoglalni az itteni földeket, ezt senki sem tudhatta, legfeljebb az aes
sedai-ok Tar Valonban, de a Fehér Torony asszonyai most is úgy viselkedtek, mint
bármikor máskor, és nem mondtak semmit a dologról. Az aes sedai-ok sosem
hirdették fennhangon, mit tudnak, inkább csak egy-egy elszórt szócskával,
tudásmaggal jutalmazták meg az embereket, azt is csak akkor és ott, ahol jónak
látták. A Tar Valonon kívüli világban azonban sokan úgy vélték, látnak egyfajta
rendszert a dologban. A Világtörés és a Trallok Háborúk között ezer év telt el a
legtöbb történész szerint. A háborúkban elpusztult az összes akkori ország és
nemzet, és senki nem kételkedett benne, hogy a Sötét Úr keze volt a dologban -
akár bebörtönözték, akár nem - éppúgy, ahogy az ő keze volt az Árnyék
Háborújában, a Világtörésben és a Legendák Korának végében is. Újabb ezer év
telt el a Trallok Háborúk után, mikor Sasszárny megépítette birodalmát, és az is
elpusztult a halála után, a Százéves Háború során. Egynémely történész ebben is
a Sötét Úr kezét látta. És most, mikor nagyjából már ezer év telt el Sasszárny
birodalmának bukása óta, az aielek átkeltek a hegyeken, és felégettek, megöltek
mindent, amit csak láttak. Nyilvánvaló volt a minta. Minden bizonnyal a Sötét Úr
irányította őket is! Lan sosem jött volna délre, ha nem hisz ebben. Most már nem
hitt benne - de a szavát adta.
Megmozgatta a lábujjait lehajtott szárú csizmájában. Akár
melegebb volt, mint amihez odahaza szokott, akár nem, a fagy beleette magát az
ember lábába, ha sokat ácsorgott egy helyen.
- Sétáljunk! - mondta. - Tartok tőle, hogy még egy jó tucat
embert fel kell ébresztenem, ha nem kettőt!
És utána még egyszer körbe kell mennie, hogy a többieket is
újra felkeltse.
Mielőtt azonban akár csak egy lépést megtehettek volna,
meghallottak valami halk neszt, és megálltak. Egy ló léptetett át a havon. Lan
keze önkéntelenül is a kardjához siklott, és félig öntudatlanul meglazította a
pengét a hüvelyben. Bukama felől hallatszott, ahogy fém csúszik végig halkan a
bőrön; ő is ugyanezt tette. Nem támadástól tartottak, hiszen az aielek csak
végszükség esetén lovagoltak, és akkor is csak vonakodva. De a magányos lovas
csak küldönc lehetett, és a küldöncök ritkán hoztak jó hírt manapság.
Éjjelenként pedig még kevésbé.
A ló és a lovas kivált a sötétségből. Egy nyurga férfi vezette
őket gyalog: a kezében lévő, lóhátra való íj az egyik őrszemnek mutatta. A ló
íves nyakán látszott, hogy a legkiválóbb teari telivérek közé tartozik, és a
lovas is egyértelműen teari volt. Először is, a hegyesre olajozott
kecskeszakállából áradó rózsaillat már jócskán megelőzte, és csak a teariek
voltak olyan ostobák, hogy kiillatosítsák magukat, mintha az aieleknek nem lett
volna orra. Továbbá senki más nem vett volna fel olyan magas taréjú, széles
karimájú sisakot, mint ők: a fejfedő árnyékba vonta a férfi keskeny arcát. A
sisakon lengedező egyetlen fehér tollbóbita tisztnek mutatta - furcsa volt, hogy
épp őt választották küldöncnek, akkor is, ha csak alacsonyabb rangú volt.
Egészen beleroskadt magas kápájú nyergébe, és szorosan magára csavarta a
köpenyét. Úgy tűnt, hogy rázza a hideg. Tear messze, messze délen feküdt. A
teari partokon soha nem havazott, még egy árva hópihe sem hullott ott. Lan
akárhányszor is olvasta ezt, igazából sosem hitte el, csak mikor már maga is
látta.
- Itt van, uram - mondta az őrszem rekedten. Rakim, az őszes
hajú saldaeai egy évvel korábban szerezte ezt a hangot, egy jókora sebhellyel
együtt, amit italozás közben szívesen mutogatott; egy aiel nyílvessző fúródott a
nyakába. Rakim szerencsésnek tartotta magát, hogy túlélte az esetet, és ebben
nem is tévedett. Sajnos nem érte be ennyivel, azt is hitte, hogy ha már egyszer
megcsalta a halált, ezentúl is kifog rajta. Sokat kockáztatott, és akkor is
dicsekedett a szerencséjével, ha épp nem ivott, márpedig ez nagy ostobaságra
vallott. Semmi értelme nem volt az embernek kihívnia maga ellen a sorsot.
- Mandragoran nagyúr? - A lovas Lan és Bukama előtt megrántotta
a ló kantárját. Nyeregben maradt, bizonytalanul méregette őket, nyilván, mivel a
páncéljuk dísztelen volt, a kabátjuk és a köpenyük közönséges gyapjúból készült,
és itt-ott már megviseltnek tűnt. Egy kis hímzéssel még nem volt semmi baj, de
jó pár déli úgy kicsicsázta magát, mintha faliszőnyeg lett volna, nem is ember.
A köpenye alatt alighanem ez a teari is aranyozott mellvértet viselt,
szaténselyem kabátját pedig a háza színei díszíthették. Magas szárú csizmája
mindenesetre gazdag csigamintával volt kihímezve, az ezüstfonál meg-megcsillant
a holdfényben. A fickó mindenesetre lélegzetvétel nélkül folytatta. - A Fény
égessen meg, biztos voltam benne, hogy önök vannak a legközelebb, de már azt
hittem, sosem találom meg, hol lehetnek! Emares nagyúr öt-hatszáz aielt üldöz
hatszáz emberével! - Enyhén megrázta a fejét. - Az a legfurcsább az egészben,
hogy kelet felé mennek! El a folyótól! Mindenesetre a hó őket is ugyanannyira
lelassítja, mint minket, és Emares nagyúr úgy véli, hogy ha önök oda tudják
tenni az üllőt arra a hegygerincre, amelyet errefelé csak Horogként ismernek,
hátulról rájuk tud csapni a kalapáccsal. Emares nagyúr nem hinné, hogy
hajnalhasadta előtt odaérnek!
Lan szája megfeszült. Némelyik délinek igencsak furcsa
elképzelései voltak az illendő magaviseletről. Ez sem szállt le a nyeregből,
mielőtt megszólalt volna, és nem árulta el a saját nevét sem. Vendég volt, tehát
neki kellett volna először bemutatkoznia! Ha Lan most mutatkozott volna be, az
dicsekvésnek hatott volna. A fickó még csak az ura üdvözletét vagy jókívánságait
sem adta át! És mintha azt hitte volna, nem tudják, hogy a keletre azt jelenti:
az Erinin folyótól elfelé! Ez talán csak egy gondatlan szófordulat volt, nem
szándékosan mondta - de a többi csúnya udvariatlanság volt! Bukama még nem
mozdult meg, de Lan mindenesetre a kardforgató karjára tette a kezét. Öreg
barátja néha igencsak érzékeny volt.
A Horog jó mérföldnyire emelkedett a tábortól, és az éjszaka
már erősen múlóban volt, de Lan bólintott.
- Tudassa Emares nagyúrral, hogy hajnalhasadtára ott leszek! -
mondta a lovasnak. Emares neve nem csengett ismerősen, de a hadsereg hatalmas
volt, majdnem kétszázezer főt számlált. Több mint egy tucat nemzet fiai
alkották, de mostanra csatlakozott már hozzájuk a Torony őrsége Tar Valonból és
a Fény Gyermekeinek egy csapata is; képtelenség volt egy-két névnél többet
megjegyezni. - Bukama, keltsd fel az embereket!
Bukama ismét felmordult, ezúttal kifejezetten vadul. Intett
Rakimnak, hogy kövesse, és elvonultak a tábor felé. A hangja élesen csendült
meg, ahogy az emberek közé értek.
- Ébredj és nyergelj! Lovagolunk! Ébredj és nyergelj!
- Hajtsák meg a lovakat - mondta a névtelen teari, és a
hangjában több mint árnyalatnyi parancs rezgett -, Emares nagyúr igencsak bánná,
ha úgy kéne ezek ellen az aielek ellen lovagolnia, hogy nincs helyén az üllő. -
Mintha csak arra utalt volna, hogy Lan megkerül-heti, ha ez az Emares bán
valamit!
Lan maga elé képzelt egy lángot, és beletöltötte minden
érzelmét. Nem csak a haragot, mindent, az utolsó foszlányig, míg csak azt nem
érezte, hogy ürességben lebeg. Hosszú évek gyakorlása után már alig egy
szívverésnyi időbe tellett, hogy elérje a ko'dit, az egyességet. A gondolatai és
a teste távolinak tűntek ebben az állapotban, de egynek érezte magát a talpa
alatt lévő földdel, egynek az éjszakával, egynek a karddal, amelyet nem fog
használni ez ellen a modortalan bolond ellen.
- Azt mondtam, hogy ott leszek - mondta szenvtelenül -, és amit
mondok, az úgy is van!
Már nem akarta tudni a fickó nevét.
A teari kurtán meghajolt felé a nyeregben, megfordította a
lovát, és könnyű ügetésbe ugratta.
Lan még egy pillanatig tartotta a ko'dit, hogy biztosan uralja
az érzelmeit, mire elengedi. Minden ostobaságon túltett volna, ha haraggal megy
a csatába. A harag beszűkítette az ember látókörét, és ostoba döntésekre
ragadtatta. Hogyan maradhatott életben eddig ez a barom? A Határvidéken napi két
tucat párbajt robbantott volna ki! Lan csak akkor fordult meg, mikor már nyugodt
volt, majdnem olyan hideg, mintha még mindig az egyességben lebegne. Nem érzett
haragot, ha eszébe idézte a teari árnyékokba burkolódzó arcát. Helyes.
Mire elérte a fák közé vert tábor közepét, mindenki
sürgött-forgott. Avatatlan megfigyelőt leginkább egy felbolydult hangyabolyra
emlékeztetett volna az egész, de aki ismerte a katonaéletet, az látta, hogy
minden tökéletes rendben megy, és szinte hangtalanul. Senki nem vesztegette sem
az idejét, sem az erejét. Nem kellett sátrat bontaniuk, hiszen nem volt sem
sátruk, sem málhásállatuk - csak hátráltatta volna őket a harcban. Néhányan már
nyeregben ültek, a mellvértjük a helyén, sisak a fejükön, a kezükben pedig már
ott villogott a jó lábnyi hosszú acélfejjel megerősített lándzsa. A többiek
szinte kivétel nélkül a nyergüket igazgatták már, vagy lóhátra való íjuk
bőrtokját és a teli tegezeket kötözték szorosan a magas nyeregkápa mellé. Aki
lassú volt, már az aielek elleni harc első évében meghalt. A sereg túlnyomórészt
saldaeaiakból és kandoriakból állt, a többségük pedig domani volt. Néhány
malkieri is lejött délre, de Lan még itt sem volt hajlandó vezetni őket. Bukama
vele harcolt, de őt sem vezette.
Bukama lándzsával a kezében várta; a másik kezében aranyderese,
Naplándzsa kantárját fogta. Egy csupasz arcú fiatal fiú, Caniedrin követte; Lan
lovát, Macskatáncost vezette nagy óvatosan. A pej mén ugyan még csak félig volt
betanítva, de Caniedrin bölcsen tette, hogy nem hirtelenkedett vele. Még egy
félig betanított harci mén is veszedelmes fegyver volt. Persze a fiatal kandori
sem volt olyan ártatlan, mint amilyennek kölyökképe mutatta volna. Caniedrin
ügyes, gyakorlott katona volt, kivételes képességű íjász, vidám gyilkos, aki
gyakran nevetett harc közben. Most is mosolygott, örült, hogy nemsokára harcolni
fognak. Macskatáncos is türelmetlenül hányta a fejét.
Bármilyen tapasztalt volt is Caniedrin, Lan azért ellenőrizte
Macskatáncos nyergét, mielőtt átvette volna a kantárt. A laza nyereg éppolyan
gyorsan megölhette az embert, mint az ellenség lándzsája.
- Mondtam nekik, mi vár ránk ma reggel - morogta Bukama, mikor
Caniedrin már elindult a saját lova felé -, de ezekkel az aielekkel könnyen
megeshet, hogy az üllő tűpárna lesz, ha a kalapács túl lassan sújt le!
Sosem morgott az emberek előtt, csak Lannek.
- És a kalapács is tűpárna lehet, ha nincs ott az üllő, mikor
lecsap - válaszolta Lan, és nyeregbe pattant. Az ég most már egyértelműen szürke
volt. Még mindig csak sötétszürke, de már csak pár elszórt csillag fénylett
rajta. - Meg kell hajtanunk a lovakat, ha hajnalhasadtára a Horoghoz akarunk
érni. - Felemelte a hangját. - Lóra!
Meg is hajtották a lovakat, fél mérföldet ügettek, aztán
sietősen léptettek, majd fél mérföldön át gyalog vezették az állatokat, mielőtt
ismét nyeregbe ültek volna, hogy kezdjék az egészet elölről. A mesékben az
emberek tíz mérföldet, vagy húszat is egyvégtében vágtattak, de még ha nem lett
volna hó, a lovak nagy része akkor is lesántult volna a négy-öt mérföldes vágta
után, és a többi is halálra fáradt volna, mielőtt a Horoghoz érnek. A lassan
fakuló éjszaka csendjét csak a paták és csizmák alatt csikorgó hó törte meg, a
bőrnyergek nyikorgása, vagy egy-egy fojtott káromkodás, mikor valaki véletlenül
megbotlott egy hó alatt rejlő gyökérben. Senki sem vesztegette panaszkodásra
vagy beszélgetésre az erejét. Gyakran csináltak már ilyet, és az emberek is, a
lovak is könnyedén felvették a szokott ritmust, és gyorsan haladtak.
Tar Valon körül kisebb dombokkal tarkított síkság terült el,
gyümölcsösök, erdőcskék pettyezték; egyik sem volt túl nagy, de mindegyikben
sűrűn megült a sötétség. Akármilyen kicsik voltak, Lan minden egyes facsoportot
alaposan megnézett, miközben elvezette mellette az embereit, és igyekezett minél
távolabbról kikerülni őket. Az aielek kivételesen ügyesen használták fel a
rendelkezésükre álló legkisebb rejtekhelyet is, és néha olyan helyen is
megbújtak, amiről az ember nem hitte volna, hogy egy kutya elférne mögötte. Nagy
érzékük volt a rajtaütésekhez. Most azonban semmi sem rezdült. Azok alapján,
amit Lan látott, akár az emberei is lehettek volna az egyetlen élők a környéken.
A távoli bagolyhuhogáson kívül nem hallott más neszt, csak amit ők maguk
csaptak.
Mire elérték a Horognak is nevezett alacsony gerincet, az ég
már jóval fakóbb szürke volt keleten. A kopár domb nem volt egy mérföld hosszú
sem, és talán ha negyvenlábnyira emelkedett ki a síkságból, de védekezésnél a
legkisebb emelkedő is nagy előnyt jelentett. A gerinc onnan kapta a nevét, hogy
az északi vége visszakunkorodott dél felé; ez a jellegzetesség még a hajnali
szürkületben is jól látszott, ahogy Lan hosszú sorba rendezte az embereit a
dombtetőn. A fény határozottan erősebb lett. Nyugatra jól látszott már a Fehér
Torony sápadt óriása, ahogy kiemelkedett Tar Valon középpontjából, vagy három
órányi járásra onnan.
A Torony az ismert világ legmagasabb építménye volt, de a folyó
túlpartján, a város mögötti síkságról az ég felé törő magányos hegycsúcs így is
eltörpítette. Azt a lehető legkevesebb fénynél is jól lehetett látni. Sötét
éjszaka is tudták, hol van, mert eltakarta a csillagokat. A Sárkány-bérc a Világ
Gerincében is hatalmas hegycsúcsnak számított volna, de itt, a síkságon
iszonytatónak tűnt, ahogy átszúrta a felhőket is, és jóval föléjük emelkedett.
Jóval magasabb volt a felhők felett, mint a legtöbb hegy a földtől számítva, és
tört csúcsa folyamatosan füstöt okádott. Remény és elkeseredettség jelképe. A
jóslat hegye. Bukama csak egy pillantást vetett rá, de máris maga elé rajzolta a
gonoszt elhárító jegyet. Senki sem akarta, hogy beteljesüljön az a jóslat. De
úgyis az lesz a vége egy napon.
Az alacsony gerincről vagy egy mérföldön át lágyan hullámzott a
terep, majd egy jókora, több mérföld széles erdősávba futott. A köztük elterülő
mezőn három letaposott ösvény is éktelenkedett a hóban, láthatóan nagyobb lovas
és gyalogos sereg vonult arra nemrégiben. Ilyen messziről nem lehetett
megmondani, hogy vajon az aielek hagyták, vagy ennek az úgynevezett Szövetségnek
a katonái; csak annyi látszott, hogy a legutolsó hóesés óta jártak erre, ami
vagy két napja volt.
Az aieleknek még nyoma sem volt, de hacsak nem változtattak
irányt - és ez könnyen megeshetett -, most már bármikor előbukkanhattak a fák
közül. Az emberek nem vártak Lan parancsára, maguktól beledöfték a lándzsájukat
a hó alatt a földbe, ahonnan egy pillanat alatt könnyedén fel tudták volna
kapni, ha úgy hozza a szükség. Előszedték az íjukat, kihúztak pár nyílvesszőt a
tegezből, és a húrra igazították őket, de nem feszítették meg az íjat. Csak az
újoncok képzelték magukról, hogy órákon át úgy tudnák tartani az fegyverüket.
Csak Lannál nem volt íj. Neki az volt a dolga, hogy az embereit irányítsa, nem
az, hogy célpontot keressen. Az aielek ellen az íj volt a leghatékonyabb
fegyver, bár a déliek közül sokan lenézték. Emares és teari katonái alighanem
egyenest belelovagolnak majd az aielekbe lándzsával, karddal. Volt, amikor nem
lehetett elkerülni, hogy összegabalyodjanak az aielekkel, de ostobaság lett
volna feleslegesen embert veszíteni, és az, hogy közelharcban igenis sok embert
veszítettek az aielek ellen, éppolyan biztos volt, mint hogy a barack mérgező.
Lan nem tartott attól, hogy az aielek elfordulnának, mikor
meglátják őket. Nem voltak vad harcosok, mint sokan mondták; igenis elkerülték a
harcot, ha nem láttak rá esélyt, hogy jól jöjjenek ki belőle. De hatszáz aiel
alighanem épp megfelelőnek találná az ellenfelet: kevesebb mint négyszáz
lovassal kell szembeszállniuk, még ha azok magasabban vannak is náluk. Előre
rohamoznának, egyenesen bele egy nyílzáporba. Egy jó lóhátra való íj háromszáz
lépésről megöl egy embert, négyszázról pedig megsebesíti, ha az íjász érti a
mesterségét. Az aieleknek jókora acélfolyosón kell végigrohanniuk. Sajnos
azonban nekik is volt íjuk, szaruból és inakból szerkesztett, erős jószág, és
éppolyan hatékony, mint a határvidékieké. Az lett volna a legrosszabb, ha az
aielek megállnak, és az ellenfelek csak lövik egymást. Mindkét fél sok embert
veszítene, bármilyen hamar érkezne is Emares. Az lett volna a legjobb, ha az
aielek úgy döntenek, hogy lerohanják őket: futás közben senki sem tud jól
célozni. Legalábbis az lett volna a legelőnyösebb, ha támadnak, és Emares nem
késik. Akkor aztán az aielek lehet, hogy megpróbálják megkerülni őket,
különösen, ha tudják, hogy a teariek a nyomukban vannak - és akkor elszabadul a
pokol. Mindenesetre amint Emares megérkezik a hátukba, Lan összeszedi a
lándzsásait, és legázolja az aieleket.
Összességében ennyiből állt az üllő és a kalapács taktikája. Az
egyik csapat egy helyre szögezte az aieleket, míg a másik lesújtott rájuk, aztán
mind a két sereg a vadakra rontott. Egyszerű eljárás volt, de a legtöbb hatékony
taktika nem volt bonyolult. Még azok a cairhieni disznók is megtanulták idővel.
Jó sok altarai és murandyi halt meg amiatt, mert nem akarták elsajátítani.
A szürkeség fénybe lobbant. A nap nemsokára kipislog majd a
hátuk mögött az égre, és kirajzolja a körvonalukat a dombtetőn. A szél
feltámadt, belekapott Lan köpenyébe, de a férfi ismét magára öltötte a ko'dit,
és nem törődött többet a hideggel. Hallotta, hogy Bukama és a közelében állók
hogyan lélegeznek. A lovak türelmetlenül kapálták a havat. Egy sólyom lebegett a
nyílt mező fölött, az erdősáv szélét leste préda után.
A sólyom hirtelen arrébb röppent, és az aielek húsz ember
széles oszlopban, könnyed futólépésben váltak ki a fák közül. A hó láthatóan
egyáltalán nem hátráltatta őket. Magasra kapkodták a térdüket, és legalább olyan
gyorsan haladtak, mintha sima talajon futnának. Lan előkapta a távcsövét a
nyeregtáskájából. Jó üveg volt, igazi cairhieni munka, és mikor a szeméhez
emelte a rézpántos csövet, az aielek mintha közvetlenül elé ugrottak volna, bár
még jó egymérföldnyire lehettek. Magasak voltak, a legtöbbjük akkora, mint Lan
maga, és néhányan még őt is túlnőtték, a nadrágjuk és a zekéjük a szürke és a
barna minden árnyalatát viselte, és erőteljesen elütött a szikrázóan fehér
hótól. Mindegyikük fejét kendő fedte, és a sötét fátyol egészen eltakarta az
arcukat, csak a szemük villant ki mögüle. Némelyikük alighanem nő - az aiel
asszonyok néha együtt harcoltak a férfiakkal -, de a többségük mégiscsak férfi
lehet. Mindegyikük kezében egy rövid lándzsa volt, a másikban pedig egy kerek
bőrpajzs és még pár rövid lándzsa. Az íjaik a hátukon lógó tegezben lapultak.
Halálosak voltak azokkal a lándzsákkal a kezükben. És az íjaik sem voltak
veszélytelenebbek.
Vaknak kellett volna lenniük, hogy ne lássák a rájuk váró
lovasokat a dombtetőn, de meg sem torpantak, csak jöttek tovább, a menetoszlop
vaskos kígyója egyre közelebb siklott a gerinc felé. Messze, messze nyugaton
kürtök szólaltak meg, aztán még egyszer. Alig lehetett hallani a hangjukat;
amilyen halkak voltak, alighanem a folyó mellett vagy akár a túlparton fújták
meg őket. Az aielek csak jöttek. Harmadszorra is felharsant a kürtszó, még
messzebbről, aztán negyedszerre és ötödszörre is. Az aielek hátrakapták a
fejüket, és maguk mögé kémleltek. Vajon csak a kürtszó keltette fel a
figyelmüket, vagy tudták, hogy Emares követi őket?
Az aielek tovább özönlöttek a fák alól. Valaki vagy nagyon
elszámolta magát, vagy egy másik aiel csapat is csatlakozott az elsőhöz! Már
legalább ezren bukkantak ki a fák alól, és még többen jöttek a nyomukban.
Ezerötszáz, és még mindig hányan voltak mögöttük! Lan visszacsúsztatta a
távcsövet a tokjába.
- Fogadd a halált! - mormolta Bukama, a hangja mint a hideg
acél, és Lan hallotta, ahogy a többi határvidéki is megismétli a mondást. Ő csak
végiggondolta; az is elég volt. A halál végül mindenkiért eljött, és általában
nem ott, nem akkor, mikor az ember várta volna. Persze volt olyan is, aki
ágyban, párnák közt halt meg, de Lan már kölyökkora óta tudta, hogy ő nem így
végzi.
Nyugodtan végigmérte a balra és jobbra sorakozó katonákat. A
saldaeaiak és a kandoriak természetesen nyugodtan álltak, de elégedetten látta,
hogy a domaniak közül sem tűnik senki idegesnek. Senki sem nézett hátra, nem
lesték, merre menekülhetnének. Nem mintha bármi mást várt volna azután, hogy két
évig vállvetve küzdöttek egymás mellett, de valahogy mégis jobban bízott a
határvidékiekben, mint bárki másban. Ők tudták, hogy néha nehéz döntéseket kell
hozniuk. A csontjukba égett.
Mostanra már az utolsó aiel is kiért a fák alól. Több mint
kétezren voltak, és ez a szám mindent megváltoztatott - mégsem változtatott meg
semmit. Kétezer aiel könnyedén lerohanhatta volna Lan embereit, és utána nevetve
elbánik még Emares seregével is, hacsak nincs velük a Sötét Úr szerencséje.
Lannek eszébe sem jutott, hogy visszavonuljon. Ha Emares úgy csap le, hogy nincs
a helyén az üllő, a tearieket lemészárolják, de ha kitart, amíg Emares
megérkezik, talán mind az üllő, mind a kalapács kikerülhet ebből a
kutyaszorítóból. És különben is, a szavát adta! Ennek ellenére persze esze
ágában sem volt értelmetlenül itt vesznie, és az embereit sem küldte volna
céltalan halálba. Ha Emares nem tűnik fel, mire az aielek kétszáz lépésen belül
érnek, a csapatával együtt lefordul a gerincről, és megpróbálja megkerülni az
aieleket, hogy a túloldalon csatlakozzon a tearihez. Előcsúsztatta a kardját a
hüvelyből, és könnyedén az oldala mellé engedte. Most már csak egy egyszerű kard
volt, semmi feltűnő vagy látványos nem volt benne. Soha többé nem lesz más, csak
egy kard. De ebben rejlett a múltja és a jövője is. A kürtök most már szinte
folyamatosan harsogtak nyugaton.
Hirtelen az egyik elöl futó aiel a feje fölé emelte a
lándzsáját, és három hosszú lépésen át úgy tartotta. Mikor ismét lerántotta, az
egész oszlop megállt. Jó ötszáz lépésnyire lehettek a gerinctől, messze lőtávon
kívül álltak. Mi a Fény üthetett beléjük? Amint megálltak, az oszlop hátsó fele
visszafordult, és hátrafelé figyelt. Vajon csak ennyire óvatosak lennének?
Bölcsebb azt feltételezni, hogy mégis tudnak Emaresről.
Lan újra előkapta a távcsövet, a bal kezébe szorította, és az
aieleket nézte. Az elöl álló férfiak a lándzsát tartó kezüket emelték a szemük
elé, hogy a szikrázó reggeli napfényben is lássák a gerincen álló lovasokat. Az
egésznek semmi értelme nem volt. Legjobb esetben is csak a napfény kirajzolta
sötét körvonalakat láthatták, vagy egy sisak taréját. Semmi többet. De az aielek
mégis mintha valamiről beszéltek volna. Hirtelen az egyik elöl álló a feje fölé
emelte a kezét, magasra lökte a lándzsáját, és a többiek követték a példáját.
Lan leengedte a távcsövét. Most már mindegyik aiel arccal feléjük állt, és
mindegyikük magasan a feje fölött tartotta a lándzsáját. Még soha életében nem
látott ilyet.
Hirtelen az összes lándzsa lecsapódott, mintha csak egy kéz
mozgatta volna őket, és az aielek egyetlen szót kiáltottak a reggeli csendbe.
Tisztán zengett a mező fölött, még a távoli kürtök hangját is elnyomta.
- Aan'allein!
Lan csodálkozva nézett össze Bukamával. Az aielek az ősi
nyelvet használták, a Legendák Korának beszédét, a Trallok Háborúk előtti
századok nyelvét. Lan leginkább úgy fordította volna, hogy egy ember magában. De
mégis, ez mit jelenthetett? És miért kiáltotta ezt az összes aiel?
- Megindultak - motyogta Bukama, és az aielek valóban ismét
mozgásba lendültek.
De nem a gerinc felé futottak. Északra fordultak, és az
elkendőzött aielek hosszú oszlopa ismét könnyedén szaladt, és csak akkor fordult
megint keletnek, mikor már jóval a gerinc mögött voltak. Őrültség őrültség
hátán! Ez nem bekerítő hadművelet, hiszen csak az egyik irányba kerültek!
- Talán visszamennek a Pusztába - kiáltott fel Caniedrin.
Kifejezetten csalódottnak tűnt a hangja. A többiek hangosan lehurrogták. Az
általános nézet az volt, hogy az aielek nem hagyják őket békén, amíg az utolsót
ki nem irtják.
- Követjük őket? - kérdezte Bukama halkan.
Lan egy pillanatig gondolkozott, aztán megrázta a fejét.
- Megkeressük ezt az Emares nagyurat, és átbeszéljük vele, hogy
is van az az üllő meg a kalapács - mondta. - Csak udvariasan!
Arra is rá akart jönni, mi ez a nagy kürtszó. Ez a nap furcsán
indult, és úgy érezte, napszállta előtt még jó pár különös dolog vár rá.
|